Kemény János Erdély fejedelem ezüst tallér (eredeti):

A weboldal támáival kapcsolatos médiaanyagok, cikkek:

Krónika 2006 július 07

Kemény per helyett békés megoldás
Peren kívüli megegyezéssel juthat nyugpontra a marosvécsi várkastély ügye
Közel ötéves pereskedés és számos törvényváltozás után megoldás körvonalazódik a 12. században királyi várként épült, majd 1228-ban főúri tulajdonba került, végül 1948-ban államosított marosvécsi várkastély ügyében. A vitába a 2004. évi parlamenti választások előtt a falubeliek is „beleszóltak”, azzal fenyegetőzve: nem szavaznak az RMDSZ-re, ha a szövetség jelöltje az örökösök érdekeit védi. Azóta a helyi önkormányzat és a várkastélyban működő kórházotthon vezetősége ígéretet tett báró Kemény János leszármazottainak: többé nem gördítenek semmiféle akadályt a kastély visszaszolgáltatása elé. Az egyezségről szóló értesüléseinket mindkét fél megerősítette, Keményék most már karnyújtásnyira állnak gyerőmonostori őseik 1663 óta birtokolt, gótikával keveredő reneszánsz stílusban épült kastélyának a visszaszerzésétől.

„Most már minden a község magyar polgármesterén és az intézet magyar igazgatóján múlik” – nyilatkozta lapunknak a marosvécsi kastély utolsó tulajdonosának unokája, Kemény Endre. A Magyarországon élő rokon azt követően értékelte a kastély visszaszerzésének évek óta függőben levő helyzetét, hogy a marosvécsi önkormányzat, valamint az épületben működő kórházotthon vezetősége megígérte: nem gördít akadályt a restitúció elé. Kemény Endre ugyanakkor „a per sikeres eredménye érdekében” nem válaszolt további kérdéseinkre, helyette inkább a család nyilatkozatát juttatta el szerkesztőségünkbe. „Az épületek és földterületek tulajdonjogával kapcsolatban a 2005-ben elfogadott 247-es törvény rendelkezései a mérvadóak. A család, a marosvécsi polgármesteri hivatal és a várban működő intézet képviselői között kialakult a párbeszéd, a folyamatban levő per ellenére is. Elkészült egy szakértői vélemény, amelynek alapján a felek pontos képet kaptak az ügyben szereplő ingatlanokról. A megoldás csakis konstruktív lesz, mert csak olyanformán képzelhető el, hogy a Kemény család, a polgármesteri hivatal és az intézet is kedvezőbb helyzetben lesz, mint volt. Valamilyen szinten mindenkinek szerencsés lesz, ha a tulajdonjog visszakerül a Kemény családhoz. A tulajdon ugyanakkor felelősség is, amely még hangsúlyosabb, ha az épületek történelmi szerepére gondolunk” – írja a lapunkhoz eljuttatott nyilatkozatában Kemény Endre.

Politika és lelkiismeret
Néhány évvel ezelőtt a felek közötti viszony azonban korántsem hasonlított a maira. Az öt évvel ezelőtt indított perben a Kemény család előbb Kerekes Károly marosvásárhelyi ügyvédet kérte fel érdekeinek védelmére, de a politikus-jogász a falubeliek nyomására a 2004-es parlamenti választások előtt mondta le Keményék jogi képviseletét. Egy több mint 250 aláírással ellátott levélben ugyanis a kastélyban működő kórház alkalmazottai nem sokkal a választások előtt azzal fenyegették meg Kerekest, hogy amenynyiben a restitúciós perben továbbra is a Kemény báró leszármazottjait képviseli, a falu nem szavaz az RMDSZ-re. „Be kell látnom, hogy lelkiismeretem ellen cselekedtem és lemondtam a család jogi képviseletéről. Sokat mérlegeltem, végül úgy döntöttem, hogy nem kockáztathatom az akkor szinte pengeélen táncoló RMDSZ parlamentbe való bejutását. Most is a visszaszolgáltatás és a teljes jogorvoslat mellett állok, de nem akartam, hogy egy akkori esetleges választási kudarcért ujjal mutassanak rám, mondván: miattam úszott el egy egész község szavazata” – ecsetelte a Krónikának Kerekes. A parlamenti képviselő most is sajnálja, hogy a vécsi lakóknak nem sikerült megérteniük: a Kemény-leszármazottak jogosan ragaszkodnak javaikhoz. Ezek közé tartozik az a 12. században királyi várként épült, majd 1228-ban főúri tulajdonba került, gótikus és reneszánsz stílusjegyeket is hordozó kastély, amelyet a család gyerőmonostori ősei 1663 óta az 1948. évi kommunista államosításig birtokoltak. „A kastély visszaszolgáltatása nem jelenti az intézmény megszűnését, az alkalmazottak elbocsátását, mint ahogyan azt az igazgató annak idején beadagolta nekik” – tette hozzá Kerekes Károly.
Pokorny László kórházigazgató minderről úgy véli: neki kutyakötelessége az intézmény – a betegek és az alkalmazottak – érdekeiért küzdeni. „Félreértés ne essék: nem vagyok a restitúció ellen, sőt én örülnék a legjobban, ha mielőbb egy alkalmasabb helyre költözhetnénk. Gondolják csak el, télen mennyivel könnyebb kifűteni egy két méter magas helyiséget, mint egy kétszer olyan magasat. És ez csak egyetlen példa arra, hogy miért lenne alkalmasabb egy új épület. Ám itt 250 alkalmazott és ugyanannyi marosvécsi, illetve környékbeli család megélhetéséről, jövedelmi forrásáról van szó” – hangoztatta a Marosvásárhelyről ingázó igazgató.

Nemcsak ígéret, remény is van
Pokorny László örömmel újságolta, hogy a Maros Megyei Tanács egy PHARE-pályázatot nyert, mely ötven gondozottnak lehetővé teszi, hogy egy év múlva új, korszerű épületbe költözzön. Az évek során a kastély udvarára norvég és svájci támogatásból épített pavilonokban további száz beteg kapott helyet. „Másfél száz gondozottunknak az elhelyezése megoldódott, de további százötven esetében ez még kérdéseket vet fel. Remélem, hogy a Kemény család további öt évig nem költözteti ki őket a kastélyból. Tény, hogy fél éve már nem utalunk be senkit” – fejtette ki az igazgató.
A továbblépés tekintetében Ördögh Ferenc polgármester az önkormányzati képviselőkkel együtt talált áthidaló megoldást. „Az erdő alatt vásároltunk egy hetvenáras telket, ahova uniós pályázatból új épületet húzunk fel” – mondta. Az őszire beígért építkezéssel kapcsolatosan Pokorny László igazgató reméli, hogy az uniós alappal nem járnak úgy, mint Şerban Mihăilescu szociáldemokrata párti (PSD) kormányfőtitkár ígéreteivel, amelyekből nem lett semmi. A volt kormánypárt egyik legbefolyásosabb tisztségviselőjének számító Mihăilescu ugyanis Marosvécsen, az alkalmazottaknak megígérte, hogy a Năstase-kabinet néhány hónap leforgása alatt a településen új kórházotthont épít. A helyi hatóságok ki is jelöltek erre a célra egy helyet, az intézményt azonban száz kilométerrel odébb, a megye túlsó sarkában, Segesváron építették fel. Ezt az új otthont a marosvécsi intézetből tavaly kikerült gyermekek egy részével népesítették be. Vécsen a 240 nőn kívül jelenleg már csak azok a fiatalok maradtak, akik itt nőttek fel, és nem volt hova küldeni őket.

Az ápoltak a faluközösség tagjaivá váltak
„Amióta nincsenek itt a gyermekek, mi is csendben vagyunk. Nem a gyerekzsivaj zavart, hanem az a sok hozzá nem értő, de fontoskodó ellenőr, akiket az évek során végig kellett hallgatni. Mihelyt az ország túlsó felében valamelyik kórházotthonban zűr volt, ők máris rohantak ide, pedig Marosvécsen az elmúlt tizennégy év alatt soha, semmilyen gond nem történt, soha senki el nem marasztalt” – mondta Pokorny László. Az intézet igazgatója annak a több száz külföldi szakértőnek és újságírónak a véleményezésével támasztja alá szavait, akik az intézetet meglátogatták.
Marosvécsen nemcsak a várkastély, hanem a benne ápolt betegsereg is „összenőtt” a faluval. Egytucatnyi beteg naponta lejár a községbe, van, aki postáskodik az intézet számára, mások családoknál segédkeznek, de olyan is akad, aki spórolt pénzével egyszerűen beül a cukrászdába, vagy éppenséggel kimegy flekkenezni. „Az ápoltak egy része komoly keresetre tesz szert azzal, hogy lejár a faluba és családoknál segédkezik. A betegek kinti tevékenységét szociális gondozó követi. Eddig soha, semmiféle visszaélés nem történt, ellenkezőleg: a falubeliek befogadtak egy-egy ápoltat, akit nem cselédnek, inkább családtagnak tekintenek. Gyakran nem háztartási munkára, hanem ünnepi alkalmakra kéreztetik el őket. Mi ennek csak örülni tudunk, elvégre az a célunk, hogy valamennyi gondozottnak normális, a hétköznapihoz közelítő életformát teremtsünk” – fejtette ki Pokorny László. A különleges terápia Marosvécsen szép eredményeket hozott. A csúcsot annak a súlyos depressziós lánynak az esete képezte, aki az őt kikérő családnál megismerkedett egy fiúval, és férjhez ment hozzá. Az asszonyka most is visszajár a kórházotthonba: de nem ápoltként, hanem félmunkaidős ápolóként.

Szerzo: Szucher Ervin

Hargita Népe 2006 július 14

Az első Helikon-találkozó évfordulója
Ahelikoni munkaközösség az erdélyi magyar írók legjelentősebb irodalmi csoportosulása volt a két világháború közötti időszakban. A ’20-as évek elején egy fiatal mágnás egyik napról a másikra hatalmas vagyont örökölt Marosvécsen, a „Maros habjaitól mosott hegyen emelkedő négybástyájú emeletes vár\'-at a hozzá tartozó több ezer holdas erdőbirtokkal. Az alig 23 éves fejedelmi sarj – báró Kemény Jánosról van szó–, az örökség átvétele után fogadalmat tett, hogy vagyonát az erdélyi irodalom és művészet támogatására fordítja. Otthagyja Bécset, ahol az erdőmérnöki fakultás másodéves hallgatója volt, kölcsönpénzen leutazik Vécsre, átveszi ősei várkastélyát és bekapcsolódik a közéletbe, amivel egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát az ódon falak közé. Még abban az évben a közeli Gernyeszegen templomszentelésre került sor, ahol az azt követő ünnepségre Teleki Domokos látja vendégül a környékbeli mágnásokon kívül a szellemi arisztokrácia képviselőit. Berde Mária és Molter Károly mellett ott van Kemény János is. Itt és ekkor hangzik el Berde ma már híressé vált ajánlata a házigazda felé, hogy itt kellene megvalósítani, a Keszthelyi Helikon mintájára, az Erdélyi Helikont. A szervezés és mecénatúra ötletét Teleki udvariasan, de elutasítja. Kemény János hallotta a beszélgetést, s akkor fogant meg benne a gondolat, hogy ő viszont vállalná a javaslat megvalósítását, de erre csak három év múlva került sor. Megjegyzendő, hogy ez alatt az idő alatt írókörökben állandó téma maradt az ötlet. Egy szászrégeni irodalmi esten már odáig jutottak, hogy Kemény báró megbízást kap a szervezésre, azzal a kikötéssel, hogy a csoportosulásba az akkori irodalmi élet legjelesebb képviselőit hívja meg.

80 évvel ezelőtt, 1926 júniusában küldi szét 27 írónak azt a ma már irodalomtörténeti jelentőségű meghívót, melyben Marosvécsre hívja és várja őket – július 16–18. között – „hogy irodalmi terveinket, szándékainkat megbeszéljük\'. A meghívottak közül 18-an jöttek el – köztük gróf Bánffy Miklós, Áprily Lajos, Kós Károly, Nyirő József, Molter Károly, Kacsó Sándor, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Tompa László. Hogy milyen szellemet óhajtott meghonosítani a házigazda már az első találkozótól, azt legjobban a Sipos Domokosnak írt leveléből tudhatjuk meg: „Az, hogy politikailag lehetnek itt-ott taktikai vagy talán árnyalati különbségek közöttem és barátaim között, természetesen nem vonhat válaszfalakat a kultúra munkásai között, hiszen mindnyájan egyet akarunk: kultúrát védeni, kultúrát építeni és az embersorsot tűrhetőbbé tenni, s a módszeri eltérések csupán az egyéni adottságokból és vérmérsékletből fakadnak. Éppen ezért igyekeztem a napi politika nyomorúságait a vécsi találkozóból kirekeszteni, s annak csupán írói vonatkozásait megbeszélés tárgyává tenni, amint azt a hozott határozat-sorozatokból is láthattad.\'

Többen megörökítették az első találkozó hangulatát, mi most Tabéry Géza Emlékkönyvének egy részletét idézzük: „A hintók és a málháskocsi kint vártak az állomásépület háta mögött. Felültünk. A lovak erős trappban csakhamar átvágtattak a fából készült régi Maros-hídon. Fönn, a dombtetőn, öreg fák lombjai közül kifehérlettek a régi várbástyák. Aztán fel a kanyargós szerpentinen! (…) Még egy kanyarulat a dombtetőn s a hintó megtorpant a várkastély kőoroszlános hídkapujánál. Fenn voltunk a vár teraszán.

Három hölgyet láttunk először. Az egyik Kemény János ifjú hitvese volt, a másik Kemény Gizella bárónő, a harmadik báró Bornemissza Elemérné. S ebben a percben megjelent előttünk, s lobogott szőkén, kékszeműen egy lelkes fiatal férfi, a házigazdánk.\'

A megbeszélések, Bornemissza báróné ajánlatára, a várkert parkjában, a tölgyek tisztásán zajlottak le festői környezetben. A megbeszélések délelőtt és délután folytak, napszakonként változó korelnök vezetése alatt, este, a vacsora után ismerkedéssel, borozgatással, beszélgetéssel telt az idő. Az utolsó nap délutánján került sor a helikoni napokat bezáró irodalmi ünnepélyre, ahol a jelen levő írókon kívül ott volt a környék arisztokráciája is.

Emlékezésünket Hunyady Sándornak az első találkozóról írt riportjának soraival zárjuk:

„Sötétedik. Az egymásra nyíló termekben tompa lámpafények. Bárd Oszkár, mint egy alkimista, azt suttogja a fülembe: milyen kedves volt Kacsó, amint megtudta, hogy az első helikoni jutalom az övé.

Ám egyszerre nyílik a sok gyertya lángjában ragyogó ebédlő ajtaja. Középen hatalmas büfé. Oldalt és a szomszédos szalonban intim asztalkák. Minden tele virággal. Vidám porceláncsengés. És mégis szomorúak vagyunk egy kicsit. Az utolsó este, amelyet együtt tölthetünk.

Ekkor az asztal mellett az írók nevében köszönetet mond a háziaknak Kuncz Aladár.

A tósztra Kemény János báró válaszol. Elhárítja magától a Helikon érdemét. Ő csak keretet adott, az ötlet a Berde Máriáé. Tiszta, csengő, biztos hangon beszél. Amit tett, gyönyörű kötelessége volt. Aztán egyszerre forróbbá válik a szava:

– Akármi történjen Erdélyben – mondja –, ne felejtsük el, hogy az emberek között, akik a kultúra nagy szántóföldjén dolgoznak, sohasem szabad lenni válaszfalaknak!

Áprily Lajos megszorítja a karomat:

– Ez is történelem!

De mennyire az. Biztató fejezet kezdete. Talán minden.

Hirtelen mély gordonkaszó hallatszik át a nagyszalonból. A magyar nóta fejedelme, Fráter Béla muzsikál. Aztán fordul a zene. Csárdás. A ház asszonya föláll az első táncra…

Az egyik ablakhoz sétálok. Csudálatos, kék, havasi éjszaka. Eső utáni illat. A felhők között az ég egy kis tisztásán nagy csillag világít. Mint Erdély címerében.\'

ADAMOVITS SÁNDOR

Olosz Lajos

Emlékezések
1926 nyarára esett az első helikoni összejövetel. A kitűnő marosvásárhelyi írói gárda, élén Berde Máriával és Molter Károllyal, kezdettől fogva talán a legegészségesebb szellemű középirányt képviselte, és nem tekinthető véletlennek, hogy éppen tőlük indult ki a kezdeményezés az Erdélyi Helikon megteremtésére. A gernyeszegi régi Teleki-kastély szalonjában vetette fel Berde Mária a terv ötletét, hogy azonban a terv valóra válhassék, ahhoz szükséges volt Kemény János egyénisége.

A Maros habjaitól mosott hegyen emelkedő négybástyájú emeletes vár tatarozott, modernül berendezett lakosztályaival, az erdőbe szinte észrevétlenül átsimuló parkjával, szabad görög színpadnak beillő tisztásaival és bölcs, vén fáival nagyon alkalmas hely arra, hogy önmaguktól perdülő napokon az ország minden tájáról összesereglő írók parlamentje ott egymásnak meggyónjon, a havas friss illatával a tüdejében élesen előrenézzen a jövőbe és építse a lelkek elszakíthatatlan kötelékeit, de a kastély termeiben és a park fái alatt töltött tündéri napok Kemény János lelkén át a mi lelkeinkhez kapcsolva nyerték igazi értelmüket.

Talán, ha nem durva a hasonlat, egy fordított vörös malomhoz merném hasonlítani az egyéniséget, amelyik csodálatosan kristálytisztára szűri a lelkén áthaladó dolgokat, szélsőséges demokrata és szélsőséges arisztokrata egy személyben. A lelki arisztokrácia kérlelhetetlen demokratája, kék szemű fanatikus hitforrások és Tahiti-öblök, és gondviselésszerű láncolata az eseményeknek, hogy pár évvel az első elejtett ötlet után megjelenik ez a szabad szellemű, emelkedett lelkű fiatal fejedelmi sarj, hogy hívó baráti szavával összehozza, kibékítse és egybekovácsolja az erdélyi magyar irodalmat és megalkossa a Helikont.

Ennek a helikoni szabad írói közösségnek vannak kiemelkedő, markáns egyéniségei, anélkül, hogy volna olyan vezére, aki a maga művészi irányának bélyegét a többiekre reányomná és azokat saját irányának hullámvonalába belesodorná; én a magam részéről ebben látom ennek a tömörülésnek az igazi erejét és más irodalmi társulásokkal szemben való értékfölényét, hogy keretein belül különböző világnézetek, életértékelések és művészi irányok egyaránt megtartják hajtóerejüket, és csak az ezen rendszerek felett akropolisszerűen felemelkedő közös értékek megbecsülésében és szolgálatában érintik össze csúcsaikat.

Az első helikoni összejövetelen ismertem meg az irodalom személyzetét, stábját és mozgatóit: lelkes házigazdánkat, a várkert ihlető úrnőjét és a nehéz vállalkozás tiszta romantikáját.

Kuncz Aladár személye volt a legbiztosabb szilárd pont. Nagyon meleg rokonszenvet éreztem iránta. Nem feledkezhetünk meg példaadó szerkesztői, messze tekintő irodalompolitikai munkájáról és a klasszikus szépségű regényéről: a Fekete kolostorról.

Én mindössze három találkozóra tudtam eljutni: 1926-ban, 1928-ban és 1939-ben. Mégis úgy gondolok vissza rá a történelem távlatából, mint olyan vállalkozásra, ami önzetlen és tiszta célú tett volt. Aere perennius (ércnél maradandóbb).

Találkozásaim írókkal
A helikoni összejövetelek alkalmával, mint már említettem, Kós Károly nálam volt elszállásolva és váltig dicsérte a jó meggypálinkámat, amelynek anyaga részben a parókia kertjében termett. Egy alkalommal, amikor ő volt a tanácskozások korelnöke, délelőtt tíz órára fent kellett volna legyen a várban. De már tízre járt az óra, és a szintén nálunk elszállásolt Kovács Lászlóval még mindig folyt a beszélgetés a terített asztal mellett. Egyszer csak bekopogtatott a bárói család inasa a következő üzenettel: – Bornemissza báróné kéreti a mérnök urat, hogy szíveskedjék azonnal feljönni, mert várják. – Kós Károly a legnagyobb nyugalommal még töltött egy pohárral és azt felelte: – Mondja meg a bárónénak, hogy várjanak csak nyugodtan. – Aztán fél óra múlva Kós és Kovács jó komótosan elindultak.

*
Más alkalommal Tamási Áronnal együtt voltak nálunk elszállásolva. A vendégszobában két régi faágy volt. Amikor készültünk a vendégfogadásra és összeállítottuk az ágyakat, mondtam a feleségemnek, hogy gyengének találom az ágyak vasazását, de azt mondta, elég erősek és megbírják a vendégeket. Éjjel egy óra körül hangos beszédre ébredtünk. Tudtuk, hogy Kós és Tamási jöttek haza. Bementek a vendégszobába, mi pedig lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy vajon valóban megbírják őket az öreg fekvőhelyek?

Hallottuk, hogy vetkőznek. Egyszer Kós azt mondja Áronkának: – Na, válassz! De Tamási udvariaskodott: – Te vagy az öregebb, válassz te! – A következő pillanatban recsegés-ropogás és Tamási harsány kacagása. Károly bácsi alatt összeomlott a nyoszolya. Aztán Tamási is belevetette magát az ágyba és ő is hasonlóképpen járt. Most már Kós kacagott nagy örömmel. Persze mi a szomszéd szobában borzasztóan restelltük a dolgot és a szemrehányások özönét zúdítottam a feleségemre, aki gondos háziasszony volt, de ebben az esetben túl optimista. Reggel aztán persze se vége, se hossza nem volt a részünkről való bocsánatkérésnek, de Kós és Áronka csak kacagtak, váltig erősítve, hogy soha olyan jól nem aludtak, hiszen be voltak biztosítva, hogy lejjebb már nem eshetnek, és a jó meggypálinkáért minden bűnünket megbocsátották.

OLAJOS LÁSZLÓ néhai marosvécsi református lelkész