A MAROSVÉCSI RÉGI REFORMÁTUS TEMPLOM

A marosvécsi várkastély szomszédságában álló torony nélküli református templom, 1727-ben épült a Kemény Simonné által adományotott telken, a Kemény család anyagi segítségével.

 

Az 1578-ban öntött harangját egy különálló, zömök harangláb kilátójában helyezték el a templom déli oromfalas homlokzatától kis távolságra.

Ez a harang az egykori római katólikus templomból származik, melyet a XIII. században plébániás templomként tartottak nyilván. Marosvécs római katólikus népe, a reformáció után a református vallást követte. 

A téglalap alakú templom hajójához kapcsolódik a kisebb szélességű szentély, mindkettő kőből építve.A keleti hosszhomlokzat előtt, a fából ácsolt portikuson át, járnak be a templomba. A templom boltozatos mennyezetén stukkódíszek találhatóak, oldalfalait kis kiülésű falpillérek tagolják, melyeket belső párkány köt össze.

 

A templom rokokó díszes faragott padokkal és egy gyönyörű szép, színezett, domborművekkel díszített szószékkel van bebútorozva. A padok faragott díszei és a padok formái a rokokó stílusban készűltek.

A szószék nem a megszokott alaprajzú, egy talpas pohárformára emlékeztet. A kőből faragott szószék dísze hímeskőnek nevezhető. A szószék feletti korona (hangvető) fából készült,  színesre van festve.

   

A korona csúcsdíszeként a református egyházak jelvényét, a pelikán madarat tették. A szószéki felvezetőlépcső korlátja kőből faragott elemekből készült. A báró Kemény család várkastélya közelében álló templom, még ha a főútról nem is látható, szép és impozáns helyen áll és belső kiképzésénél fogva annak a vidéknek késő barokk, a rokokónak ritka szép művészi alkotása.

 Hősök síremléke

Intarziás ajtó 

Címer

 

 Adalékok a marosvécsi református templom építés- és berendezéstörténetéhez

Barabás Kisanna

Az erdélyi egyházi építészet egyik legegységesebb rokokó terét, amely csak az erdőcsinádi és a nagyercsei terekkel rokonítható, a Kemény család marosvécsi jelenlétének és építői tevékenységének köszönhetjük.

A vár szomszédságában álló református templom építéstörténetével elsőként Csabai István foglalkozott,1 aki építését az 1760-as évekre datálta. Kelemen Lajos hívta fel a figyelmet arra, hogy Csabai helytelenül közölte a levéltári adatokat és félreértelmezte azokat. Az 1750-es vizitáció alapján megállapította, hogy a mai templom 1727-ben épült.2 A kívülről nem sokat ígérő épület belső terének barokk tagolására, rokokó stílusú díszítésére és berendezésére a következő negyven évben került sor. Az így létrejött templomtér egyedisége indokolja az építés- és berendezéstörténet rekonstrukcióját, amely – szerződések és számadások hiányában – nem készülhet a teljesség igényével.
A kétsejtes alaprajzi elrendezésű templomot II. Kemény Simon báró özvegye, Vay Anna építtette, maga ajándékozva a vár közelében fekvő területet templom- és cinteremhelynek, „mivel annak előtte a templom alatt a faluban, és az udvartul messze volt”.3 Kelemen Lajos feljegyezte, hogy a templom egyszerű fatornya körül régebb faragott kövek hevertek, valószínűleg a középkori templom4 egykor odaszállított anyagmara-dékából.5 Entz Géza a nyugati és déli bejáratok horonypár által közrefogott, vékony hengertagos, csúcsíves formáit szintén ezzel a középkori épülettel hozta összefüggésbe.6 Az épület tetőterében azonban megfigyelhető, hogy a délnyugati fal egy középkori fal köpenyezése.7 A vizitációs jegyzőkönyv szövege – „kő templom, melyetis a Méltóságos idvezült Kemény Simonné Asszonyom ő Nagysága á fundamento in Anno 1727 épített és ékesíttetett”8 – így nem értelmezhető szó szerint. 1727-ben egy korábbi épületet használtak fel az új templomhoz, megválaszolatlan kérdés marad, hogy milyen mértékben. Elképzelhető, hogy a két gótikus ajtókeret in situ faragvány.

A 18. század elején épített templom külsejében nyoma sincs a barokk templomok arányainak. A belső tér szerkezete – a hajó tagolása, a boltozás – azonban már tapasztalt, barokk képzettségű építészről tanúskodik. Csabai István gondolatmenetében a francia építész, Jean Luidor egyik tervének marosvécsi alkalmazása merül fel.9 A marosvécsi tér rokonítható a Luidor által tervezett marosvásárhelyi Toldalagi-palota szimpla hevederekkel tagolt, magasan ívelő csehsüveg boltozatokkal fedett díszbejáratával. De Luidortól nem ismerünk egyházi épülettervet, s azt sem tudjuk, mikor érkezett Erdélybe.

Az 1751-es vizitáció feljegyzi: „a helyes állapotú templom a bolthajtásnál, az holott az Urak ő Nagyságok széke fekszik, egynéhány helyen igen meghasadozott”.10 Az itt szerepelő „bolthajtás” jelenthet boltozatot vagy boltívet. Ebből arra következtethetünk, hogy a templom 1751-ben már boltozva volt.

Adatok hiányában nehéz megállapítani, hogy Vay Anna 1736-os halála után ki folytatta az építkezést. Fia, báró Kemény Ádám 1737-ben adományozott az egyháznak, és feleségéről, gróf Rhédey Druzsiannáról is megemlékeztek a templomban elhelyezett négy címeres epitáfium egyikén. De a házaspárról sehol nem derül ki, hogy építkezett volna. Csak feltételezhető, hogy a templom további szépítésére fiuk, báró Kemény Simon (III. életében került sor.

Az ő tevékenységéről a templom em-léktáblái11 vallanak. A diadalív északnyugati oldalához tapadó szószék balusztrádja alatti kőlapon olvasható 1768-as sírvers allegóriája szerint Kemény Simon (III.) első házassága idején kezdte el a munkálatokat. Az „e munkán is e két szív egyezett” megfogalmazás a díszítésre, felszerelésre és karbantartásra vonatkozhat. 1764-ben Simon felesége, Wesselényi Polixénia meghalt. Halála valószínűleg késleltette a munkát, melyet – a felirat értelmében – a báró egyedül folytatott. A hajó délnyugati fala mellett álló karzat korlátbábos mellvédjén elhelyezett emléktábla felirata az előbbi folytatása. Kemény Simon első felesége halála után hamarosan feleségül vette cegei gróf Vas Katát, „kivel [a templom] építését továbbis folytatta, / és aval ámint azt fel tette s’ fogadta, / hátralévő részét végébe hajtotta”. Az 1770-es évszám a templom berendezésének, felszerelésének befejezését jelöli.

A gazdag berendezés egyetlen datált és szignált darabja az orgona. A hangszer belsejében a „Johannes Hahn fecit Cibini 1757” bejegyzés olvasható.12 A felvidéki Johannes Hahn 1746-ban telepedett le Nagyszebenben, és haláláig körülbelül negyven orgonát épített.13 Marosvécsi munkája kitűnő példa arra, hogy kisebb méretű hangszereit is figyelemre méltó igényességgel készítette, mindvégig ügyelve az esztétikai követelményekre. Hahn mesteri tudását dicséri az orgona külső formájának, arányainak, díszítésének a templom berendezéséhez való társítása.

Az 1759-es vizitáció feljegyzése14 egyértelműen igazolja, hogy az orgona a ma-rosvécsi templomnak készült, és a gyülekezetet azok közé a merész és újító gyülekezetek közé sorolja, amelyek már az orgona használatát szabályozó bögözi zsinat (1761) előtt hangszert készíttettek.

Habár a Kemény-patronátust nem támasztja alá levéltári anyag, nehezen képzelhető el a gyülekezet orgonaépíttetési szándéka és az egyházi tőke ilyen célú felhasználása. A Kemény család műveltsége, a korabeli viszonyokban való tájékozottsága magyarázatként mutatkozik a zene iránti igényre.

A karzat felállításának gondolata az orgonaépíttetés ötletével egy időben születhetett, de felirata alapján csak annyit állíthatunk, hogy 1770-re elkészült. Barokk szellemben történő kialakítása hozzáértő, tapasztalt tervezőről árulkodik. Nem kizárt, hogy a mozgalmas építményű, a karzatéval azonos balusztráddal rendelkező szószéket is ugyanaz a mester tervezte. A szószék 1768-ban már a templomban állt.

A fenti berendezési tárgyak egységes megformálása azonos szobrászt sejtet, aki mind technikai, mind művészi szempontból kiválót alkotott. Az alkotásait díszítő faragványok tökéletesen elsajátított rokokó formavilágról tanúskodnak.

A szószék faragott motívumai külön említést érdemelnek. Az Énekek énekéből vett bibliai idézetek15 és ezek képi megjelenítései, vagy csak külön az emblémák felbukkannak a századforduló és az azt követő évek, évtizedek alkotásain, így a beresztelki, az újtordai, a koronkai és az ótordai református templomok szószékein. A stilisztikai különbségek ellenére a szószékek érdekes kultúrtörténeti csoportot alkotnak. Bibliai motívumaik előképe valószínűleg a korabeli református nyomtatványokban keresendő.

A marosvécsi református templomot Erdélyben kiváló minőségűnek számító faragott bútorzat díszíti. A bútorzat kapcsán „népies rokokóról” beszél a szakirodalom.16 Faragványainak formakincse valóban rokokó, de szellemiségükben – akárcsak a szószék és az emléktáblák esetében – visszafogottak, mindvégig mértéktartóak.

A vizitációs jegyzőkönyvek a „székeket” 1751-ben említik, egyébként a bútorzatról hallgatnak. Az 1751-es székekről nem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy a maiak, de úgy gondoljuk, hogy a templom 1770-es emléktáblája az épület teljes felszerelésének és díszítésének befejezését hirdeti.

Az ülőegyüttes datálását a templom érdekes kultúrtörténeti információkat hordozó ábrázolásai segítik.

A hajóban álló padsor előlapjának központi betétmezején naiv megfogalmazású jelenetet látunk: egy faágon madár áll. A középpontban egy teljes alakú nő jobbjában egy másik madarat tart. A két madár feje összeér. Az aránytalan testű nő bal kezével pávát simogat.

A hajó stukkóval ékes mennyezetének boltmezőiben, a kartusba foglalt medaillo-nokban ugyancsak naiv hangulatú domborművek vannak: az egyiken szárnyas szív felé gyűrűt nyújt egy kéz, a másikon egy vitéz háromfejű sárkánnyal (egyik feje emberi fej) viaskodik. A harmadik, legzsúfoltabb ábrázolás központjában fa áll, törzsére kígyó tekeredik. A fa egyik felén egy embert, másik felén szörnyre ugró oroszlánt mintáztak meg.

Az allegorikus képek jelentését a magyarköblösi 1778-as karzatmellvéd ábrázolásai alapján Mihály Ferenc fejtette meg.17 Magyarköblösön négysoros versikék magyarázzák ezeket a vallásos tartalommal teli kompozíciókat.18

Az emblémák előképe az Erdélyben először 1745-ben napvilágot látott Johann Gerhard Quinquaginta meditationes sacrae (Jéna, 1606) című összeállításának Inczédi József által készített magyar fordításában keresendő. Az eredeti mű összesen ötvenegy metszete helyett a magyar kiadásban csak tíz szimbolikus kép található. Ezeket a fordító néhány kiválasztott részhez illesztette, úgy, hogy a képek az adott rész fő gondolatát összegezzék, felül keretbe foglalt mottóval, alul négysoros verses magyarázattal. A metszetek minden valószínűség szerint valamelyik korábbi német kiadás illusztrációi alapján készültek.19 Kurta József az 1745-ös szebeni kiadás rézmetszeteinek készítőit is megnevezi: G. Nikolai és Sárdi Sámuel.20

A Liliomok völgye című magyar fordítás a század végéig számos további kiadást ért meg,21 és a század második felében népszerűvé vált Erdélyben. Ennek bizonyítéka, hogy a versikék és a hozzájuk társuló allegorikus képek megjelennek templomainkban. A Mihály Ferenc által említett példák22 között szereplő érszakácsi templom 1750-es évek végén keletkezett ábrázolásai23 a fordítás metszeteinek korai felhasználását mutatják. Így nem zárható ki, hogy Marosvécsen is az egyik korai, még 1770 előtti alkalmazásával találkozunk.

A marosvécsi boltozatot borító rokokó stukkók alapján sem tudjuk pontosítani a székek datálását. A templom 1751-ben boltozva volt, azonban a stukatúr későbbi is lehet. Csabai István és Aggházy Mária Schuchbauer Antalnak tulajdonítja a mun-kát.24 Ha a mester szerzőségét elfogadjuk, akkor sem vonhatunk le komolyabb következtetést, hiszen nem tudjuk, hogy Schuch-bauer mikor alakította ki stukkóterveiben érvényesülő kitűnő rokokó formanyelvét. A biztosan neki tulajdonított Toldalagi-palota homlokzati díszítményein 1761-től dolgo-zott,25 Marosvécsen a boltozatok stukkóval való díszítésére egy javítási munka alkalmával kerülhetett sor, de hogy mikor, az csak merő találgatás.

A bútorzat szerzőségének megállapítása sem egyértelmű. A marosvécsi bútorzat analógiái az erdőcsinádi, a nagyercsei és a pókakeresztúri református templomok ülő-együttesei.

Csabai István az erdőcsinádi valamint – stíluskritika alapján – az ercsei stallumokat a Nagyercsében lakó Barátosi Balog Mihály munkáiként értékeli.26 Barátosi szerzőségét Marosvécs esetében nem meri teljes határozottsággal állítani.27 Aggházy Mária Csabai adatait veszi át, de már mindhárom bútorzatot a nagyercsei asztalosnak tulajdonítja.28

Mihály Ferenc stíluskritikai szempontok alapján mind a négy berendezést – az előbbiek mellé sorolva a pókakeresztúriakat is – Barátosi alkotásaiként tartja számon, és megállapítja, hogy Barátosi művészetét a jó szobrászkészséggel kiképzett, térben is helytálló plasztikus faragás jellemzi. A mester nem él a bevett technikai eljárással, jobb felkészültségét bizonyítva legszebb faragványait fenyőfába metszi, és asztalosbetéteit hársfából készíti.29

A stilisztikai összehasonlítás az erdő-csinádi, a nagyercsei30 és a pókakeresztúri31 padok esetében egyértelműen azonos mestert mutat. A legérettebb Barátosi-munka ezek közül az erdőcsinádi.

Marosvécsen azonban azt figyelhetjük meg, hogy hiányoznak a stallumok áttört, csipkeszerű peremfrízekkel díszített baldachinjai, a dús, mozgalmas növényi faragványokkal ékesített sarokdíszítmények és a betétmezők applikációit keretező kartusok. Különbségek vannak az erdőcsinádi és a marosvécsi központi rátét-faragványok között is. A különböző motívumok – a szeszélyesen kanyargó indák, gyümölcsök, virágok, levelek, madarak – szerves összefonódását nem találjuk Vécsen. Az ábrázolás sohasem válik olyan dinamikussá, mint Erdőcsinádon, ahol többletként a plasztikusabb megformálás fény-árnyék játékot eredményez.

Csabai István felfigyel a marosvécsi padok és a szószék díszítményeinek rokonságára, és feltételezi, hogy terveiket ugyanaz a mester készítette.32 Ez az érvelés azonban nem használható fel az erdőcsinádi és a marosvécsi padok között fennálló stilisztikai különbségek magyarázatára.

A stílusbeli eltérés egyik magyarázata a művész tehetségének kiteljesedése lehetne. Azoknak a fenntartásoknak az eloszlatása vagy megerősítése, melyek szerint a maros-vécsi padokat Barátosi készítette, újabb kutatási feladat.

Végül a rokokó tértől elütő, a délkeleti bejárat felett elhelyezett síremléket kell kiemelnünk. Babérkoszorús angyal hajol halotti urnára. Mozdulata, arcának idealizált, finom vonásai, semmibe révedő tekintete mély szomorúságot árasztanak. Ennek ellenére a szobrot hűvös nyugalom jellemzi.

Az angyal nem más, mint a klasszicista síremlékszobrászat kedvelt szárnyas géniusza, a Halál nemtője, aki eszményi szépségű, meztelen, ábrándos ifjú alakját ölti. Ez az álomábrázoláshoz közel álló halálábrázolás jellegzetes szemléltetője a klasszicista kor megváltozott halálfelfogásának: a halál többé nem ijesztő rémkép, helyébe a melankolikus szendergés lép. Az ifjú alak a halál és egyben az álom képmása, az örökkévalóság tökéletes békéjének, a végső bizonyosságokba való belenyugvásnak a megtestesítője.33 Ennek a „művészi eufemizmusnak” az értelmében a halottnak szánt babérkoszorú az elhunyt beteljesült életét szimbolizálja.34

Megformálásának klasszicista jegyei az idealizálás, a sematizmus és nem utolsósorban a nagyfokú műgond.

Nicolae Sabău a stílusirányzat legrégebbi erdélyi műalkotásának a Házsongárdi temetőben található Mauksch-kriptát tekinti. Kivitelezését Johann Martin Mauksch 1817-ben bekövetkezett halálához köti.35

A marosvécsi síremléket – feliratának értelmében – báró Kemény János (III. Kemény Simon fia) állíttatta feleségének, Szentpáli Ágnesnek, aki 1802-ben hunyt el, igen fiatalon. Az 1802-höz köthető, szignálatlan alkotás így Erdély síremlékszobrászatának egyik legkorábbi klasszicista példájává válik. Korai megjelenése és a kivitelezés jó minősége arra enged következtetni, hogy nem erdélyi műhelyben készült, hanem sokkal inkább egy, a korban ismert közép-európai szobrászműhelyben.36 Emellett szól az is, hogy a mintakönyvek, lenyomatok az 1830-as években terjedtek el.37

 

Az eddigi vizsgálódások számos kérdésre nem válaszolnak. A mesternevek, időpontok megfejtésében további adatok feltárása segíthet.

 

Jegyzetek

1. Csabai István: Három marosszéki rokokó templom. In: Emlékkönyv Gerevich Tibor születésének 60-ik évfordulójára. Bp., 1942. 160–170.

2. Kelemen Lajos: Megjegyzések a Gerevich-emlékkönyv erdélyi anyagához. In: Uő: Művészettörténeti tanulmányok. I. Buk., 1977. 105–108.

3. A görgényi egyházmegye vizitációs jegyzőkönyve 1737–1759. A Szászrégeni Református Esperesi Kerület levéltárában. 328.

4. A településnek 1332-ben plébániatemploma volt. Péter nevű papját a pápai tizedjegyzék 1332–37 között jegyezte fel. 1461-ben a Mindszenteknek szentelt templom búcsúlevelet kapott Izidor bíboros, sabinai püspöktől. Lásd: Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kvár, 1996. 381.

5. Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. Buk., 1982. 188.

6. Entz Géza: i.m. 134.

7. Mihály Ferenc szóbeli közlése alapján.

8. A görgényi egyházmegye vizitációs jegyzőkönyve 1737–1759. A Szászrégeni Református Esperesi Kerület levéltárában. 328.

9. Csabai István: i.m. 164.

10. A görgényi egyházmegye vizitációs jegyzőkönyve 1737–1759. A Szászrégeni Református Esperesi Kerület levéltárában. 318.

11. Az emléktáblák feliratait Csabai István közölte.

12. Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben. Kvár–Bp., 1996. 104.

13. Uo. 18.

14. Ebben az évben orgonakészíttetés kapcsán elbocsájtják a hangszerjátékban járatlan iskolamestert, annak ellenére, hogy „nem vádoltatik semmivel”. (A görgényi egyházmegye vizitációs jegyzőkönyve 1737–1759. A Szászrégeni Református Esperesi Kerület levéltárában. 568.) A következő évek adatai arról árulkodnak, hogy Marosvécsen is az iskolamester feladatává válik az orgonajáték elsajátítása.

15. A bibliai idézeteket Csabai István közölte.

16. Szőnyi Ottó: Régi magyar templomok. Bp., 1933. 225. – Csabai István: i.m. 167. – Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. I. Bp., 1959. 148. – Uő: A barokk szobrászat Magyarországon. II. Bp., 1959. 81. – Biró József: Erdély művészete. Bp., 1989. 125.

17. Lángi József–Mihály Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. II. Bp., 2004. 62–67.

18. Marosvécsen a leegyszerűsített kompozíciókat szegélyező mondatszalagokon állhattak egykor a versikék.

19. Knapp Éva: Irodalmi emblematika Magyarországon a XVI–XVIII. században. Tanulmány a szimbolikus ábrázolásmód történetéhez. Bp., 2003. 109. 343.

20. Kurta József: A 18. századi építőirodalom egyik erdélyi kiadványa: Johann Gerhard: Liliomok völgye. 1745. Református Szemle, 2003/1. 92. Illusztrációk: Református Szemle, 2002/6. (Köszönettel tartozom Kovács Zsoltnak, mert felhívta figyelmemet a tanulmányra.)

21. Knapp Éva: i.m. 109. 291–292.

22. A könyv verseinek népszerűségét még az unokai református templom kazettás mennyezetének nyolcszögletű koporsókazettáján megjelenő két strófa is bizonyítja: „Háram fejü sárkány áll elöttünk artzall / Mert Test Világ Sátán velünk egjütt harczall / Pais a hitt ezel nyilaitt előzöm / Fegyver a könyörgés mind hármatt meg gyözöm. Kertt az Ecclesia Szent Lélek felette / Fényes nap a Jésus ragyag körnüllette / Drága illatazo viragakkal teli / Tövisek köztt bujdaklo olaj ág tiszteli.” A strófákat nem kíséri ábrázolás. A vizitációs jegyzőkönyvek 1755 és 1757 között jelzik az unokai templom építését, a kazettás mennyezet egyik táblájának felirata azonban 1773–75-re teszi ezt. A felirat jelölheti a versek unokai felhasználásának időpontját. 

23. Lángi József–Mihály Ferenc: i.m. 65–66.

24. Csabai István: i.m. 164. – Aggházy Mária: i.m. II. 171.

25. Csabai István: i.m. 161.

26. Uo. 168. (Az erdőcsinádi pad feliratát azonban helytelenül közölte.)

27. Uo. 164. 168.

28. Aggházy Mária: i.m. I. 168.

29. Lángi József–Mihály Ferenc: i.m.

30. Érdekes adat, hogy Nagyercsében 1768-tól 1789-ig Barátosi Mihálynak hívják az egyházfit.

31. A helyi egyházközségi levéltárból a padokra vonatkozóan eddig csak egy feljegyzés került elő: „Padok: melyeket a 18. században ercsei Barátosi asztalos mester művészi faragványokkal készített.” (Farkas Károly: Vagyonleltár. 1901. 2. Pókakeresztúri Egyházközségi Levéltár.) 1939 körüli rajzán Debreczeni László is ezt jegyezte fel: „ercsei padok mesterétől való padok, barnára mázolva. A padok stílusában egy ajtó a toronyfeljáróban.” (Debreczeni László rajzhagyatéka a Kolozsvári Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában. 16. számú doboz: 27. é.n.)

32. Csabai István: i.m. 165.

33. Honour, Hugh: A klasszicizmus. Bp., 1991. 138.

34. Sabău, Nicolae: Klassizismus in Siebenbürgen. Das Epitaph des Kellinger Pfarrers Martin Haupt. In: Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde. 1997/20. Heft 1. Köln–Weimar–Wien, 11.

35. Uo. 8–9.

36. A gyulafehérvári református templom kertjében álló síremlék a marosvécsinek naiv másolata. Fürst Zsuzsanna állíttatta 1830-ban elhunyt férjének, Bálint Jánosnak. A kivitelezés minősége alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy ez a síremlék már egy hazai kőfaragó munkája.

37. Sabău, Nicolae: i.m. 13.

 (Megjelent: Korunk folyóirat 16. évf. 2. sz. / 2005 számában)

 

visitors: 90392 | page downloads: 1454866
Kohr-Ah portal engine 1.97.